📌Az antiszemitizmus kérdése Németországban – a CDU és Merz felelőssége

 A migrációs krízis idején, különösen 2015 körül, az antiszemitizmus témája ismét előtérbe került Európában, így Németországban is, mivel a menedékkérők, bevándorlók jelentős része olyan országokból érkezett, ahol az Izraellel szembeni ellenségesség és az antiszemita nézetek elterjedtek.Egy német tanulmány szerint a muszlim menedékkérők több mint 50 százaléka markánsan antiszemita nézeteket vallott.

Mindez aggodalmat váltott ki a zsidó közösségek és a politikai döntéshozók körében, mivel attól tartottak, hogy e folyamat révén az előítéletek tovább erősödhetnek Európában is. Emellett a migrációval kapcsolatos társadalmi feszültségek és a – sokszor Izrael-barát beállítottságú – radikális jobboldalierők, mozgalmak migrációkritikus álláspontja is hozzájárult az 1945 óta ismét erősödő társadalmi antiszemitizmus körüli viták felerősödéséhez. Az antiszemitizmus kérdése újra központi témává vált a németországi társadalmi integráció és a biztonságpolitika összefüggésében, sőt a német kormány ezért 2018-ban létrehozta az antiszemitizmus elleni küzdelemért felelős kormánybiztosi posztot, és a tartományok többsége is kinevezett hasonló tisztségviselőket.

Egy ilyen légkörben, 2023 augusztusában a Süddeutsche Zeitung arról számolt be, hogy Hubert Aiwanger, a bajor Freie Wähler párt vezetője (és bajor miniszterelnök-helyettes)középiskolás diákként antiszemita szórólapot szerkesztett az 1980-as évek végén. Korábbi osztálytársaitól származó vádként fölmerült is, hogy Aiwanger náci tisztelgést is bemutatott, és viccelődött Auschwitzról. Ezen állítások súlyossága ellenére, Aiwanger egy lejárató kampány áldozatának állította be magát, majd a 2023. októberi bajor tartományi választásokon a választói támogatást megszerezve, közvetlen mandátumot biztosított a maga számára, és megőrizhette magas rangú kormányzati pozícióját is.

Ez a vita feltárta a bajor politikai kultúra régóta fennálló problémáit, ahol az antiszemitizmussal való történelmi elszámolást részben késleltették, illetve megkerülték. Olaf Scholz kancellár kijelentése, miszerint „az antiszemitizmusnak nincs helye Németországban”, szembekerült egy olyan német politikai környezettel, ahol az antiszemita viselkedés nem feltétlenül árt a politikai karriernek, és így bizonyos esetekben nem is vet véget annak.

Miután a Hamász által Izrael ellen, 2023 őszén végrehajtottmészárlást számos arab származású bevándorló látványosan ünnepelte, a közvélemény figyelme az „importált antiszemitizmusra” helyeződött át, lehetővé téve több németpolitikai szereplő számára, hogy részben elterelhesse a figyelmet a tősgyökeres jellegű hazai antiszemitizmustól. A történések nem fekete-fehérek, amit jól példáz, hogy Friedrich Merz CDU-elnök (várhatóan 2025. május 6-ától Németország következő kancellárja) az incidenst arra használta fel, hogy bevándorláspolitikai reformokat szorgalmazzon, amelyek Izrael létezéshez való jogának elismerését, támogatását igénylik. 2023 decemberében Szász-Anhalt ugyanilyen politikát hajtott végre, és az állampolgársági jogot ezentúl azokra a migránsokra korlátozta, akik kifejezetten elismerik Izraelt.

Azonban Kelet-Németországban az antiszemitizmust a németek is mozgatják, nem csak a migránsok, ez pedig kétségessé teszi a jobboldali pártok antiszemitizmus-ellenes álláspontjának őszinteségét. A CDU pozicionálása nem akadályozza a radikális jobboldali – egyáltalán nem homogén, így az antiszemitizmust látens vagy láthatóbb módon magán hordozó irányzatokat is magába foglaló – AfD-vel való együttműködést, ami aggodalomra adhat okot azsidóellenesség kérdésével kapcsolatban.

2024 januárjában a CSU ugyan szigorúbb büntetéseket szorgalmazott az antiszemitizmus ellen, miközben továbbra is lekicsinyelte az Aiwanger-botrányt. A CSU politikusai, mint például Alexander Dobrindt, csak az antiszemitizmus külföldi eredetét hangsúlyozták, figyelmen kívül hagyva a hazai eseteket. Ugyanakkor a CSU korábban Orbán Viktor magyar miniszterelnök mellett is kiállt, akinek kormánya kifejezetten Izrael-barátnak, ugyanakkor migrációkritikusnak is tekinthető.

Dobrindt „konzervatív forradalomra” való felhívása a weimari korszak antidemokratikus és antiszemita ideológiáihoz kapcsolódó kifejezéseket is idézett, és ez a nyelvezet az egykori szélsőjobboldali értelmiségi mozgalmak szellemiségét is felidézi, ideértve azokat is, amelyeket a 2003-ban elhunyt Armin Mohler, a fasizmus eszméihez szorosan kötődő svájci filozófus munkássága is befolyásolt.

Mindez kétségessé teszi, hogy a német zsidók megbízhatnak-e a politikai antiszemitizmus egy olyan sajátos formájában, amely externalizálja a problémát, és legfeljebb fegyverként használja fel a migrációról szóló vitákban. Végső soron arról is van szó, hogy az ilyen szelektív módon megjelenő felháborodás inkább feloldozást szolgál, semmint az antiszemitizmus problémájának valódi kezelését. Ennek fényében pedig kritikai alá vonhatók mindazon németpolitikusok, akik együttműködnek a szélsőségesekkel, miközben azt állítják, hogy ellenzik az antiszemitizmust.

Hubert Aiwanger antiszemita múltjának és az azt követő politikai sikereinek kezelése rávilágít arra, hogy az antiszemitizmus mennyire mélyen gyökerező, és politikailag tolerált lehet még Németország egyes részein. A politikusok egyre inkább a migránsokhoz kapcsolódó „importált antiszemitizmusra”, esetleg egyes AfD-s politikusok elleni (szelektív) küzdelmük pillanatnyi hasznára helyezik a hangsúlyt, elterelve a figyelmet a sokkal mélyebben gyökeredző hazai, szélsőjobboldali szélsőségességről. Az olyan intézkedések, mint a migránsok irányában Izrael létezéshez való jogának elismertetése, azzal a kockázattal járnak, hogy az antiszemitizmust pusztán belső politikai célok érdekében használják fel, ahelyett, hogy valóban, és gyökeresen küzdenének ellene. A szelektív felháborodás aláássa a hitelességet, és azt sugallja, hogy az antiszemitizmust csak akkor ítélik el, ha az a német politikai mainstream számára kényelmes. Az antiszemitizmus elleni küzdelem iránti valódi elkötelezettség megkövetelné, hogy mind a hazai, mind az importált formát határozott fellépéssel, és elítéléssel kezeljék Németországban.

Miután 1982-ben Helmut Kohl nyugatnémet kancellár lett, 1984 januárjában, először járva Izraelben, Kohl „a németek nevében” elkövetett bűnökről beszélt – vagyis nem a németekáltal, hanem csak az ő nevükben elkövetett bűnökről. Kormányszóvivője, Peter Boenisch pedig arra figyelmeztette az izraelieket, hogy ne használják fel Auschwitzot gyakorlati politikai célokra. A német delegációban volt Kurt Ziesel újságíró, aki a „Völkischer Beobachter”-nek is írt, és ő maganáci terminológiát használt 1945. május 8-ának (a német kapitulációnak és a világháború európai befejezésének)leírására.

Egy évvel később Kohl – Ronald Reagan amerikai elnökkel együtt – meglátogatta a bitburgi katonai temetőt, a Waffen-SS sírok helyét – számos zsidó szervezet igen hangos tiltakozása ellenére.

2003-ban Martin Hohmann, a Bundestag CDU-s tagja beszédet mondott a német egység napján, amelyben azt állította, hogy bizonyos körülmények között a zsidókat „elkövetők nemzetének” lehet nevezni. Mert szerinte a zsidók voltak részben felelősek a bolsevik forradalomért és az ott elkövetett bűncselekményekért.

A ZEIT napilap országos kiadásainak főszerkesztője, Patrik Schwarz kritizálja Friedrich Merz-et a saját nagyapja, a náci korszak egykori tisztviselőjére iránti kritikátlan büszkeség miatt, azt is hangsúlyozva, hogy az igazi kérdés nem a nagyapa múltja, hanem az unoka hozzáállása. Merz kritikákraadott reakciója aggasztó közömbösséget mutat Németország náci történelme iránt, annak ellenére, hogy a diskurzus magas politikai rangú szereplőt érint, ráadásul a holokauszt és a háború 80. évfordulós emlékeseményei idejében. Schwarz azzal érvel, hogy Merz nagyapja szerepét a Harmadik Birodalomban inkább egyfajta becsületforrásként, mintsem erkölcsi reflexióként kezeli.

Ez a hozzáállás a német történelmi múlt percepciójánakveszélyeket is hordozó irányát tükrözi, amely ütközik azokkal a demokratikus értékekkel, amelyeket a CDU és a német politikai elit – legalábbis az elvek szintjén – fenntart. Merz ismételt utalásai a nagyapjára nem véletlenek, hanem szándékosak és leleplezőek; neki olyasvalakiként, aki gyakorta és szívesen támogatja a nemzeti büszkeségről és kulturális identitásról szóló vitákat, egyértelműen el kell határolódnia a náci korszak örökségétől. Schwarz szerint ennek elmulasztása nemcsak őt, hanem az általa szimbolizálttörvényhozást is hitelteleníti. Merz később azt állította, hogy nagyapja nem volt a legnagyobb politikai példaképe, bár ezzelnem sokat tett a fölmerült aggodalmak ellenében.

Németország számára az antiszemitizmus elleni küzdelem kiemelten fontos lenne a történelmi felelősségből fakadóan. A soá, azaz a holokauszt szörnyűsége örökre megváltoztatta az ország kollektív emlékezetét és politikai kultúráját. A demokratikus államberendezkedés alapja ma a kisebbségek védelme és az emberi jogok tiszteletben tartása. Az antiszemitizmus elleni fellépés tehát nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem a demokrácia védelmének eszköze is. Azonban mint a CDU és személyesen Merz esete is mutatja, a hiteles fellépéshez szükséges a zéró tolerancia elve mind a külső, mind a belső eredetű antiszemita megnyilvánulások, valamint a történelmi múlt nyílt, egyenes őszinte kezelése kapcsán is. Ez fontos az oktatásban, a közéletben és a jogrendszerben is, és kiemelten szerepe van ebben az emlékezetpolitika számos aspektusának is. A német politika hitelesen képviselheti ezt az ügyet, ha nemcsak elítéli az antiszemitizmust, hanem aktívan is fellép ellene, például a migrációs politika szigorításával, a zsidó közösségek támogatásával, hatékony kormányzati programokkal. 

Emellett a nemzetközi együttműködés is fontos, hiszen az antiszemitizmus globális jelenség. Németország tehát példát mutathatna azzal, hogy a múltból tanulva, következetesen kiáll az emberi méltóság védelme mellett.